Sokan azt feltételezik, hogy egy állatorvosnak nyilván magától értetődő, hogy a saját állatait maga kezeli, soha nem aggódik és mindig teljesen nyugodt. Pedig ez korántsem így van, legalábbis nálam biztosan nem.

Ha bármi van a tacskókkal, Ticoval vagy a cicával, azonnal paragazdi üzemmódba kapcsolok, és valamelyik kollégához fordulok segítségért. A tacskóknak a kötelező oltásokat sem én adom be, és ennek megvan a maga oka. Drazsénál enyhe allergiás reakció lépett fel a kombinált oltás beadását követően és bedagadt a feje. Erre persze nem készültem fel előre, hiszen korábban ilyen soha nem fordult elő nála. Így abban bíztam csupán, hogy elég lesz, ha kicsit hűtöm a területet a fagyasztóban talált borsóval. Szerencsére így is lett. Ráadásul etikusabbnak érzem, ha a törvény által előírt kötelező veszettség oltást nem én adom be a saját kutyáimnak. Tico hivatalosan nem az én kutyám, így őt kölyökkora óta rendszeresen én oltom. 

Volt néhány eset, ami nagyon megviselt, pedig utólag visszagondolva nem volt nagy dolog. Az egyik ilyen Drazsé chipelése volt, amit szintén nem én végeztem.

Azt tudni kell a sztorihoz, hogy Drazsé nagyon gyorsan érkezett az előző kutyusom, Varázs elvesztése után. Még fel sem ocsúdtam igazán abból, ami történt, amikor ott volt már a kis jövevény. Elvittem hát az állatorvoshoz, hogy bechipelje, megkapja az első veszettség  oltását és kiállítsák neki az utazáshoz szükséges útlevelet. Ekkor ugyanis még Németországban éltem és csak néhány napra ugrottam haza, hogy magammal vihessem a 12 hetes Drazsét. Természetesen ez a rutinfeladat is tartogatott némi meglepetést a számunkra. A kolléga végül bódítani volt kénytelen a microchip beültetéséhez, mert másképp nem lehetett megoldani. Racionálisan tudom, hogy ez egy rutinbeavatkozás, semmi veszélyes nincs benne. Mégis ott álltam, és nem mint állatorvos, hanem 100%-ban gazdiként voltam jelen. S hiába mondta el a kolléga, mit fog csinálni, teljesen meglepett, ahogy a bódító hatására az ölemben a kis teste elernyedt, ami ugyebár teljesen normális. De bennem mélyről feltört az emlék, hogy pont így ernyedt el Varázs kutyám teste is amikor néhány héttel korábban el kellett altatni. Ennek hatására pedig elkezdtem zokogni, amit a kolléga nem értett, hiszen nem tudta, min mentem keresztül nem is olyan rég. 

Azt hiszem, ez az, amit a legtöbben nem látnak az állatorvosból: hogy amikor a saját állatáról van szó, ugyanolyan gazdi, mint bárki más.
Ugyanolyan aggódó, ugyanolyan szorongó, sokszor tehetetlenséget érző ember. A tudás ott van a fejben, de a szív erről nem tud. 🙂