Egy történetet szeretnék elmesélni nektek, ami a barátnőmmel, a pónijaival és velünk történt meg, és a végén talán egy kis tanulságot is levonhatunk belőle.

Talán többen tudjátok, hogy mi egy kis faluban lakunk, és itt a közelben alapította meg a barátnőm a Holdnővér Műhelyt tavaly. Már az Egyesület előtt is voltak lovai, pónijai, és építtetett nekik egy beállót, hogy legyen egy jó kis helyük, ami a széltől és a csapadéktól óvja őket.
A beálló nagyon bevált a lovaknak, nagyon élvezték, hogy tető van a fejük felett.

Csakhogy egyik reggel a barátnőm teljesen kétségbeesve hívott, hogy a lovak felett lévő tető nem bírta el az éjjel leesett sok havat és beszakadt. A beálló pedig teljesen beázott. A két póni és a miniló bőrig ázva, dideregve keresték, hogy hová tudnának behúzódni, ahol kicsit szárazon lehetnének, de nem volt ilyen hely.

A mentőosztag azonnal aktivizálta magát, elindult a férjem és az Egyesület néhány lelkes tagja. Én persze pont vidéken voltam, de ahogy meghallottam a hírt, rögtön elindultam én is.
Menet közben már be is kapcsolt bennem az állatorvos üzemmód.
Mi a teendő ilyenkor?
A pónikat meg kell szárítani! Be kell őket takarni, ehhez polár takarókat kell szerezni! Illetve jó kis meleg korpás ivóst kell ilyenkor készíteni, hogy belülről is felmelegedjenek. Erre az ivósra a végén még visszatérek. 🙂

Mire én odaértem, el is készült a meleg ital, és én arra toppantam be, hogy mint a kismalacok, teljesen el vannak merülve a takarmányos vödörben és boldogan csámcsognak.
Sikerült őket szalmával átdörgölve megszárítani és az otthonról vitt polár takarókkal bebugyolálni.

Az új istálló a régi disznóólakból készült el, azonban ide be volt tárazva a széna, úgyhogy át kellett logisztikázni a dolgokat, hogy el lehessen kezdeni foglalkozni az építéssel.
Persze minden megoldódott, a nehezített terep és a rengeteg sár ellenére a férjem nagyon profi istállót rittyentett.
Még mókás pillanatokat is találtunk, próbáltuk közben így felfogni a dolgokat… Az egyik ilyen az volt, amikor én a sárban totál elmerülve, talicskával hordtam le a szalmát az istállóba a dombtetőről.

Minden jó ha a vége jó. A pónik nem fáztak meg, azóta kaptak a méretüknek megfelelő takarót is, és a csak későbbre tervezett istállójuk sokkal hamarabb elkészült.

Az elején azt írtam, hogy tanulság is lesz, úgyhogy lássuk:

Bármennyire is azt gondoljuk, hogy a lovak minden esetben a rideg tartásban érzik legjobban magukat, ez náluk is nagyon változó dolog. Vannak lovak akik a félrideg tartást sokkal jobban kedvelik, és olyanok is vannak, akik az istállós tartásban (megfelelő mennyiségű és minőségű napi mozgás lehetősége mellett) érzik magukat a legkomfortosabban. Gondoljuk ezt át, fektessünk abba energiát, hogy ezt megállapítsuk a saját állatainknál.

A lovakról azt kell tudni, hogy ők is csak addig bírják az esős, nyirkos, szeles időt, míg bőrig nem áznak. Ha ez megtörténik, akkor ők is ugyanúgy dideregnek, fáznak és meg is betegszenek, mint mi. Mindig lesznek akik takarják a lovukat és lesznek akik nem. De én fontosnak tartom elmondani, hogy a takarónak is sok esetben van létjogosultsága, pont a fentebb említettek miatt.

A korpa: mostanában nagyon alábecsülik, sőt. Viszont a megfelelően előkészített, megfelelő mennyiségben etetett korpa nagyon hasznos takarmány, ásványi anyag- és rost forrás. Szakszerűen kell etetni, és akkor beválik. Erre példa ez a kis történet is.

Én úgy gondolom, hogy ezeket a tanulságokat vonhatjuk le ebből az esetből, remélem nem fogtok ilyen helyzetbe kerülni de ha mégis, akkor talán tudtam egy-két tippet adni, hogy hogyan kezeljétek.

2022-es évem értékelését pedig korábbi blogposztomban elolvashatjátok: https://drtornyi.hu/blog/miert-fontos-szamomra-az-edukalas/ 

Ha nem szeretnél lemaradni ezekről a bejegyzésekről? Iratkozz fel a hírlevelemre és még egy hasznos tippekkel teli e-book is a tiéd lehet ajándékba!